Az elmúlt hetekben többször is előfordult, hogy helyi cikkekhez, eseményekhez, beírásokhoz kommenteltem az egyik közösségi portálon és helyel-közzel mindig megkaptam, hogy azt sem tudják ki vagyok, meg különben is még nincs rálátásom a dolgokra, meg szégyenljem magam, meg különben is ki vagyok én, aki idecsöppent az éterből, meg különben is... ahogy éreztették velem: egy külsős csak ne szóljon bele, véleménye meg pláne ne legyen!
Az a néhány tucat ember, akivel már összehozott a jósors Lakiteleken tudja, hogy Kovács Laci bizony beszél (feleségem szerint néha túl sokat is), véleménye, ötletei vannak és el is mondja azokat. Hogy mi az értelme ennek? Jelen helyzetemben talán annyi, hogy egy másik perspektívából is meg tudom világítani az aktuális dolgokat - egy olyanból, amit egy évtizedek óta itt élő talán észre sem vesz, mert neki már evidens, egy olyanból ami pont azért különleges, mert alig ismerek valakit, így elfogulatlanul alkothatok véleményt, nem ismerem a helyi viszonyokat, csak azt látom, ami történik, a háttérben meghúzódó történeteket még csak hallomásból sem ismerve értékelhetek, értelmezhetek, elemezhetek, elmélkedhetek. Ez hatalmas előny, hátrány és egyben felelősség is - pont ezért olyan izgalmas és szép!
De hogyan is kerülünk mi ide? 2013. július elején költöztünk a faluba, kibéreltük a Rácz Doktor rendelője feletti lakást, mert a feleségem a faluban kapott állást. A szép a dologban, hogy valójában mi ide sem akartunk költözni, sőt amíg fel nem hívták a feleségem, hogy lenne itt Lakiteleken egy állás, addig őszintén szólva nagyon azt sem tudtuk, hogy merre van ez a falu. Én 2011 végén kezdtem el dolgozni a Mercedes gyárban, mint alkatrészfelelős, később mint beszállító auditor. Makói lévén (több elvetemült munkavállalóval egyetemben) napi 130 km-t ingáztunk autópályán oda-vissza. Ez időben annyit tett, hogy legkésőbb hajnali öt körül indultunk minden reggel és jó esetben már este hatkor otthon is voltunk. Családi élet kilőve, ovira / bölcsire esély sem volt, maradt a vacsora és az esti fürdetés mint apai privilégium. Kivéve, mikor hamarabb elaludtam, mint a gyerekek... Még életemben nem voltam annyira álmos, mint abban a másfél-, két évben! Ekkor döntöttünk úgy a feleségemmel, hogy vagy felmondok vagy elköltözünk Kecskemétre. Renáta ekkor mérnöktanárként dolgozott egy helyi szakközépiskolában, építészként szakmai tárgyakat oktatott. Írt egy önéletrajzot és elküldte Kecskemét város önkormányzatához, akik végül felhívták, hogy bár minden végzettsége megvan az álláshoz, de sajnos nincs közigazgatási tapasztalata. Ekkor elkezdtem én puhatolózni Makón, körvonalazódott, hogy valószínűleg vissza tudnék menni a korábbi munkáltatómhoz, a Continentalhoz, ahol szintén a minőségirányításon doloztam. Ekkor kapott a feleségem egy telefonhívást Lakitelek jegyzőjétől, hogy szivesen látnák egy személyes elbeszélgetésre, egy állásinterjúra. Renáta zavarban volt, mert ő ugye nem is jelentkezett az adott állásra - mint kiderült a kecskemétiek tudták, hogy Lakitelek épp létszámhiánnyal küzd és átküldték a feleségem önéletrajzát, hátha jó lesz! Eljött egyszer, akkor még nem nagyon tudott dönteni, majd elhívták újra, de akkor már engem is meginvitáltak és Andor rutinosan végigvezetett minket a falun, megmutatta az iskolát, az óvodát, bevitt minket egy délutáni foglalkozásra, amivel azonnal megnyert bennünket. :) A mai napig nem felejtem, hogy ismeretlenül, bejelentkezés nélkül milyen kedvesen fogadtak minket az oviban, azt hiszem pont Gizike csoportjába mentünk be, aki végül mindkét gyermekem óvónénije lett. :) Ott az oviban eldőlt: költözünk! A lakás, amit mutattak hát nem volt valami fényes állapotban, a két évvel ezelőtti csőtörés nyomai még láthatóak voltak (penészes szőnyeg, málló vakolat) - hosszú alkudozás után, végül renováláson esett át a lakás. Renátának lett munkája, nekem meg 25-30 perc lett a munkahelyem távolsága, így mindenki boldog volt! Alig 2-3 hónapig költözködtünk - rájöttünk, hogy nem is olyan egyszerű egy 110 m²-es családi házból egy 70 m²-es lakásba költözni: rádöbbentünk, hogy mennyi "jó lesz az még valamire" lomot szedtünk össze az évek alatt.
Azóta eltelt 2 év: az ovi melletti parkoló fásításakor megismerkedtem Sallai Bandival - kiderült néptáncos. Én 15 évig roptam a makói Maros Néptáncegyüttesben, egy éve vagyok a Kösöntyű tagja. Aranyos emberek egytől-egyig: kedvesen fogadtak, befogadtak, amit köszönök! Ideköltözésünk évében rögtön elhívtak az ovis szüreti bálba, ahová Ildivel és Varga Zolival, Renáta kollégáival mentünk. Ott ismerkedtem meg Jimmyvel, miközben tökélyre fejlesztettük a csapatmunkát, hogy hogyan kell úgy lopni a fellógatott ajándékok közül, hogy a csősz ne kapjon el minket! :-) Amikor néha elkaptak és bírságot kellett fizetni, azzal nyugtattuk magunkat, hogy a gyerekeknek lesz és már azt beszéltük, hogy melyik lesz a következő. :-) Belicza Bandi zenélt ott is meg a néhány héttel későbbi sport bálon is - vele ott beszélgettem először. Az oviban és később az iskolában is lassacskán megismertük a szülöket, van akivel azóta is összejárunk. Közben Renáta is elkezdett néptáncot tanulni: Sallaiék hétfőnként a művelődési házban tartanak kezdő felnőtteknek néptáncoktatást - ahogy ők hívják örömtáncot. Ennek a társaságnak az évzáróján merült fel, hogy kellene egy néptánctalálkozót szervezni a nyáron. A gondolatot, szavak / tettek követték: ebből lett a II. Tiszavilág Napok első napja, amit a Magyar Vándor-Ló hagyományőrző egyesület szervezett, ahová már én is egyesületi tagként hívtam meg többek között a volt makói táncegyüttesemet fellépni.
Summa sumarum: nagyon sok érdekes, értékes emberrel hozott minket össze a sors ezalatt a két év alatt, új barátságok köttettek, hihetetlen mennyiségű ismeretség és még a mai napig mulatság tárgya vagyok több társaságban is, amikor próbálják nekem elmagyarázni, hogy ki kicsoda, az kinek a kicsodája, annak van a fia és egyébként is már találkoztatok, nem igaz hogy nem ismerem! :-) Remélem hasonló szeretetben, hasonlóan jó emberek között telnek majd a napjaink itt Lakiteleken. Amit már megtapasztaltunk és megértünk itt, az alapján nyugodtam merem állítani, hogy szeretünk itt, szeretjük a helyi embereket (remélem ők is minket), a lányaik is imádnak itt annak ellenére, hogy a lakásban nem engedem, hogy kutya legyen, és ha a jóistenke is úgy akarja, akkor még sokáig maradunk! :-)
