"Négy labanc a kurucok között!"

Tegnap a császári seregek tüzére lehettem egy napra. Egy 5 fontos kis mozsárágyúval durrogtattunk a csatatéren, labancként kergettük a magyar honvédokat és hadakoztunk huszárokkal. De hogy is kerültem oda? 

Heinrich Gabi 2 hete felhívott, hogy idén van a 170-ik évfordulója a szabadságharc 1849 tavaszi ütközeteinek, így most mindenhol készülnek hagyományőrző csatákkal, fesztiválokkal "és hát lenne egy csata 2 hét múlva Kápolnán - nem-e el tudnál jönni... tudod kevés a labanc... de kaptok mindent: egyenruhát, ágyút, rakétavetőt meg pirotechnikát, csak gyertek". Több se kellett, azonnal igent mondtam, bár akkor még fogalmam sem volt mire. :)  Ahogy Gábor mondta "kellene néhány értelmes, 18 év feletti ember, aki nem robbantja fel magát az ágyúval a csatatéren". Gyors körtelefon, végül Halasi Laci, Szuetta Béla és Jász Zolika is jött labancnak. Négy labanc a kurucok között! :) 

Miután felszálltunk a buszra, meglepődtem mennyi gyerek jött erre a csatára. A létszámellenőrzás után kiderült 37 fő indul Lakitelekről Kápolnára. Ahogy beszélgettem Gáborral kiderült van itt 4-5 középiskolás is, aki már régen elhagyta az általános iskolát, sőt Zolika személyében már dolgozó honvéd is van 8-10 éves srácok / lányok között. Jó volt látni, ahogy a kicsiket segítették a nagyobbak, ahogy a kicsik hallgattak a nagyokra, ahogy mind hallgatott "Gabi bácsira".

Sötétedés után értünk oda. Mikor leszálltunk a buszról elindult a szaladgálás meg a "holamosdó", "engedjbepisilok", "mikorleszmárvacsora", "holfogunkaludni" kérdésözön, amikor is elröppent egy "Gabibácsi féle fütty" és a 30 gyerek azonnal megállt és csendben maradt. 15 másodperc alatt alakzatban sorakoztak és csendben vártak. Azonnal egy rögtönzött eligazításnak voltam szemtanúja, amikor is ezek a csivitelő, szaladgáló gyerekek olyan fegyelemről tettek tanúbizonyságot, hogy leesett az állam! Két és fél óra buszozásal meg egy tanítási nappal a hátuk mögött ezek a gyerekek pisszenés, nyüszögés, hiszti nélkül álltak és várták, hogy mit mond nekik a parancsnokuk. Gábor 2 percben elmondta az este menetrendjét, kijelölte hogy melyik gyerek miért a felelős, és hihetetlen módon minden úgy is történt. Akinek kellett, ment pisilni, a nagyok vitték be a cuccokat, volt aki a hálózsákok elhelyezésére figyelt, volt aki a kicsiket pesztrálta, mindenkinek meg volt a feladata és minden ment a maga útján. Mi közben megkaptuk az egyenruhát (na jó, ez így kicsit nagyképűen hangzott: ahogy Gábor mondta elhozta magával a legmagasabb és a legszélesebb embert, így próbálgattunk rendesen, mire egy-egy darabot be tudtunk gombolni, vagy legalább könyék alá ért a zubbony ujja), utána megismerkedtünk a félelmetes pirotechnikával, gyors balesetvédelmi és pirotechnikai oktatás ("nehogy belenézz a csőbe, mert tuti leég a fejedről a sisak"), majd vacsora és takarodó. 

Másnap reggel hatkor volt (lett volna) az ébresztő, de a csapat fele már fent volt. Tisztálkodás, reggeli (30 gyerekkel tényleg nem olyan egyszerű feladat ez :) ), majd öltözködés és sorakozó az udvaron. Gyors eligazítás, majd elindultak a császári illetve a magyar csapatok a polgármesteri hivatal elé egy díszszemlére. Még jó, hogy voltam katona, mert így az alaki mozdulatok közben nem maradtam szégyenben a gyerekek mellett, akiknek a világ legtermészetesebb dolga puskával és karddal a "Tisztelegj!" és a "Fogadás jobbról!" (Isten áldja Kocsis törzsőrmestert, aki anno vagy ötszázszor végigmeneteltette velünk a kalocsai alakulóteret :) ). Polgármesterek, őrnagyok, jegyzők, díszbeszédek: hipp-hopp 20 perc a reggeli 2°-os melegben, de a gyerekektől egy nyikk se hallatszott...

Balról a császári seregek

Jobbról a lakiteleki honvédek

Háttal meg "Gabi bácsi" a magyar csapatok parancsnokhelyettese arra a napra

Ekkor jött az, amit Gabi nem mondott el (állítása szerint ő sem tudta, bár nekem ez kicsit gyanús): elindultunk a Kápolna és Kompolt közötti csata helyszínére gyalog, és mindenki hozta magával a fegyvereit... Zolika és Béla egy kisebb ágyút húzott maga után, de annak volt rendes kereke, forgott is mind + egyszerre tudták húzni. Mi Lacikával természetesen kiválasztottuk a legnagyobb átmerőjű ágyút (ebbe ment a legnagyonn patron, ergo ettől csöngött legtovább a fül! :) ), DE ez volt a legnehezebb (alig 50 kg), ennek volt a legkeskenyebb / legkisebb kereke, amiből az egyik előbb kiesett (visszatettük 3 perc alatt), utána megszorult.... az hogy csak egy ember tudta húzni az meg a hab volt a bizonyos tortán. :) 

Csővég szigorúan ledugózva

Itt a betonon még volt kedvük fényképezni :) 

Első csata: a felek felálltak egymással szemben (nagyon fontos rész jön!), ágyúk vonalban felsorakoztak a gyalogság és a közben odaérkező lovasság mögött és megkezdődött a csata. Végre megkaptuk a "Tölts!" vezényszót (istenem, erre vártunk 7-8 km ezelőtt óta!) és elővettük végre a patront. Gyorsan kitakarítottuk a csövet, majd "sodord", "duplacsomó", "haladjmán", "biztosnemtegyújtod", "nincsisnáladgyufa" "milyenfáklyakell?" "hozzadmán" "végeacsatának" "hogynelenne" és végre... júúúúúj... Hát na! :) Voltam már lövészeten, lőttem már AK-val, Parabellummal, forgótáras Magnummal, vadászpuskával, meg sok minden mással is, de ez... újra 8 éves voltam a rózsapatronos kispisztolyommal, de ez akkorát szólt, hogy három utcával arrébb bekapcsolt egy kocsi riasztója. Állítólag.. mert úgy csengett a fülem 2 percig, hogy azt sem tudtam hol vagyok, DE az a gyerekes mosoly a mellettem állók (és a saját magam) orcáján, illetve a "basszusezmekkorátszól" csodálokzások után jött a kövezkező nagyon fontos kérdés: "Hány patron van még?" :) És mint kisgyerek a kölnivel, ment a durrogtatás ezerrel. Már épp kezdtük nagyon jól érezni magunk (viccelsz? Az első tölési időt lenyolcadoltuk 5 lövés alatt!), amikor jött a hír: a betoji kurucok menekülnek Kápolna felé, de most nem a betonozott bicikliúton, mint amerre jöttünk... neeeeem... a poszahomokos akácosok közé futottak... oda, mi? Ágyúval? Hülye vagy? De jött a parancs, nem volt mit tenni: pakoltunk és húztuk az alig 50 kilós ágyút a homokban - illetve ahogy a dragonyosaink mondták röhögve a nyergükből: "szántottuk a homokba a barázdát" (a jobb hátsó kerék még mindig szorult...). Summa summarum a kápolnai főtérig még kétszer megütköztünk a gyávákkal (ekkor legalább lőhettünk sokat, hangosat :) ), majd szó szerint húztuk tovább a csíkot magunk mögött a homokba verejtéktől csillogó homlokkal.

Végre befutottunk a második fő helyszínre: a kápolnai csata emlékműve előtti füves térre. Itt a kipihent magyarok már daliás sorokban vártak minket (mi oxigénpalackkért meg vízért könyörögtünk legalább 15 másodpercig), de újra elhangzott az a csodálatos parancs "Tüzérek tölts!". Haaaaaaaa jobb volt ez, mint bármilyen dopping, már repült is a tisztítóbot, sodortuk a gyújtózsineget, csomóztuk a patron végét, töltöttünk és újra az a gyermeki öröm, mint mikor először kilőttük a piros dugót a winetou-s fekete műanyag puskából.... sajnos gyorsan fogyott a muníció, és bár hadifoglyot is ejtettünk (Elraboltuk Heinrich Gyöngyvért hehe), de a magyarok csak nem hátráltak, sőt a huszárjaik megtámadták a védtelen hagyott hős osztrák tüzéreket és előkerültek bizony a kardok: vívtunk az ágyúkért. Végül ez a csata is X lett. Végre jött egy kis pihenő, meg előkerült az M2 stábja, akik állítólag már reggel óta filmeztek minket (szerencsére nem mindent :) ) és előkerült valami riporter is, hogy ugyan beszéljek már az ágyúkról, meg a csatáról, meg a hagyományőrzésről, meg úgy mindenről is. Nehéz volt kibírni röhögés nélkül: kb annyi maradt a videóban, amit összesen tudtam ezekről az ágyúkról legalább 3-4 órája. :) A háttérben természetesen a teljesen komolytalan labancok hétrét görnyedve röhögtek és röhögtettek. :) 

Ezután még akadályverseny volt a honvédeknek, majd újabb dísszemle: díszmenet, kitüntetések, beszédek, szép volt. Visszamentünk a szállásra, ahol Gabi anyukája és Orsika már főzték az ebédet (mert a csapatoknak főzőverseny is volt ám). Itt már olyan 15-16 km volt a gyerekek és a mi lábunkban (nekünk ugye plusz 50 kg büntetés is), de a gyerekek vígan szaladgáltak, nevetgéltek, mi meg azt találgattuk vajon hány vízhólyag lehet a lábunkon. Ebéd még ilyen jól nem esett! Még reggel kaptunk babot meg füstölt árut ellátmányként. Ezt mi még megtoltuk egy oldal füstölt nyúljával - mesefinom egytálétel lett belőle (meg is nyerte az első díjat!). Itt jött 1 óra pihenő, majd 15:00-kor indultunk az utolsó helyszínre Kálra, ahol egy nagyon komoly kis városi ünnepség volt katonai tiszteletadással, koszorúzással a hősök emlékművénél, majd jött a nap záróakkordja (újabb 4 km gyaloglás után), a káli csata. Mi már 3 csatás rutinos tüzérként az ebédszünetben annyi patront szedtünk össze, amennyit csak elbírt a lőszeres láda + ebédszünetben vettük észre, hogy a mi csapatunk eddig nem használt rakétavetőket, amikkel szilveszteri rakétákat lőttünk az ellen feje fölé. Ebből a munícióból 4 csatára való volt még, jelentem mind elfogyott egy csata alatt. :) Itt is, Kápolnán is nádkunyhók felgyújtása is a forgatókönyv része volt, hisz anno az elvonuló császári seregek 50-60 házat gyújtottak fel bosszúból. A gyerekek, a huszárok és a tüzérek itt is egy szórakoztató, látványos csatát kerekítettek (az nap negyedik alkalommal), majd vissza a szállásra, pakolás a buszba és jött a vacsora meg a nap eredményhirdetése.

Én addig nem tudtam, de minden hagyományőrző csapatot értékelnek ilyenkor és akit arra érdemesnek találnak ki is tüntetik. Itt a kápolnai csatában 7-8 hagyományőrző csoport volt, a lakiteleki volt a legnépesebb. Nagyon ügyesek lehettünk, mert alig volt olyan olyan kategória, amit nem a lakiteleki csapat nyert meg (hogy-hogynem a huszárok díját, illetve a legjobb határon túli csapat díját nem mi nyertük), de a teljesség igénye nélkül a legjobb ifjúsági csapat, a legjobb parancsnok, a legjobb zenész (volt 2 dobosunk kéremszépen), a legjobb gyalogos csapat, a főzőverseny első díja, a legjobb bor díját is mi hoztuk el (Pap Kálmán rajnai rizlingje) és végül a négy labanc lett a legjobb tüzér egység! :) Nagyon nagy élmény volt a nap a legyalogolt 20-21 km-vel is (az egyik elvetemültnél volt lépésszámláló), örök emlék marad a számomra!

DE, és itt egy picit komolyabbra fordítanám a szót: őszintém megmondom eddig csak annyit láttam a kis huszárokból, hogy aranyosak, ünnepségeken felhúzzák a zászlót, masíroznak, gyerekek, bájosak. Ezek a gyerekek már pénteken is megleptek, amikor első szóra sorakoztak, csendben voltak, nem izegtek-mozogtak, halgattak arra a felnőttre, aki vezeti őket és visszabeszélés, hiszti, duruzsolás vagy bármi komment nélkül azt tették amire utasították őket. Egyenruhában, puskával, zászlóval, dobbal a vállukon, rakétavetőt cűgölve, egy hang nélkül legyalogolták ezt a 20-21 kilométert, miközben fülig ért a szájuk. Ezen felül kedvesek egymáshoz, figyelnek, törődnek egymással és tisztelettudóak mindamellett, hogy zsivány kis kölykök. Engem megdöbbentett ez, de pozitív értelemben! Ezek a gyerekek talán még maguk sem tudják, de egy nagyon erős erkölcsi és morális mankót kapnak ezzel a hónuk alá, ami majd segítheti őket az életükben. Sajnos ezek a normák napjainkban kiveszőben vannak. Ezek az alapok, amiket Gábor fáradhatatlan munkával próbál beléjük plántálni, ez segíti majd őket hogy jó emberek legyenek, értékes részei a társadalomnak, aki tudják, hogy kik és hová tartanak. Nagyon nagy dolog ez kedves szülők és rokonok! És igen is tessenek büszkének lenni ezekre a gyerekekre, mert nem mindennapi amit csinálnak! Nem mindennapi ahogyan csinálják és ezzel a magatartással, viselkedéssel a saját a családjuk és Lakitelek hírnevét öregbítik bármerre járjanak is. Volt egy aranyos mozzanata a napnak, ami tökéletesen leírta azt a büszkeséget, azt a kapcsolatot, ami Gábor és a gyerekek között van: az utolsó csata helyszínén pakoltunk éppen, mindenki kutya fáradt volt már. A busz odaért, aki végzett a rá kirótt feladattal, felszállt a buszra, mivel kezdett nagyon lehűlni a levegő. Már csak 6 srác volt lent, épp az utolsó rakétavetőt rakták fel az utánfutóra. Ez olyan 100 méterre lehetett a busztól. Gáborral ott álltunk a busz előtt és vártuk őket, amikor megszólalt büszkén, mikor a srácok elkezdtek kocogni felénk: "nézd, hogy jönnek! Nem úgy mint a birkák, hanem alakzatban". És mosolygott. És valóban: a hat srác kettes oszlopban, egymás mellett és mögött alakzatban kocogott, hisz rajtuk volt a honvéd egyenruha, ami ugye kötelez...

Sokat gondolkodtam rajta hogyan is zárjam soraim, de azt hiszem, hogy az az eskü, amit ezek a gyerekek elmondanak az avatásuk alkalmával, az többet mond minden szónál. Gábor, köszönöm minden gyerek és szülő nevében azt a munkát, amit végzel, a dolgokat, amikre a gyerekeket (és néha minket felnőtteket is) tanítod! Nemes feladat ez barátom, aminek az értékét felnőtt fejjel értik majd meg! Mi pedig kedves olvasók, ha a következő eksü szellemében élnénk, akkor ez a világ sokkal jobb hely is lehetne: