A család

Másfél hete szombaton volt nagynénémék 50. Házassági évfordulója, aranylakodalma. Nagyapám erdélyi születésű (Érmihályfalva), az ő testvérének a lánya Jucika néni – nagyszüleim voltak a keresztszülei. Mivel nővéremék mindketten dolgoztak (mert ugye mindketten szabadságot kértek erre a hétvégére), papa pedig jelenleg nem nagyon bírja az utazást, így mi négyen képviseltük a makói ágat.

Most nem is az a lényeg, hogy mennyien voltunk (20-30 fő, tényleg csak a szűk család), hogy milyen jó volt látni azt, amikor kibontották az unokáik ajándékát (egy balatoni hétvégét), ahogy könnyes szemmel pusziltak körbe mindenkit, aki eljött, hanem az hogy jó volt ott lenni – azt érezte az ember, hogy jó helyen van, azon a helyen, ahol abban a pillanatban lennie kell.  Ott volt a család, a „CSALÁD” csupa nagybetűvel. Ez a nap nem attól lett fennkölt, különleges, mert ünnepeltünk, hanem mert idejét nem tudom megmondani, hogy mikor ültünk így egy asztalnál mindannyian. Fura érzés volt, de jólesően fura… amikor az ember érzi a gyomrában, hogy ez most más, de valahogy megmagyarázhatatlanul jó „más”. Az összetartozás érzése, az elkapott mosolygós tekintetek, összekacsintások, szavak nélküli ölelések, hátbalapogatások, könnycseppek a szemekben, a hála és a szeretet megnyilvánulása lépten – nyomon. A délután gyorsan eltelt, mindenki beszélgetett mindenkivel, de így visszagondolva a csúcspont nekem az este volt.

Nagynénémmel sokat szoktunk beszélgetni nagyapámékról, neki sokkal több élménye van róla – én hat éves voltam, mikor tata meghalt. Nagyapám soha nem tudott igazából elszakadni a szülőföldjétől, évente többször visszamentek, volt hogy hetekre, hónapokra. Akkor este is szóba kerültek, ahogy ültünk a konyhában. Gyuszi bácsi megint elmondta azt a történetet, amikor arról beszélgettek nagyapámmal, hogy ha majd nagyszüleim meghalnak, akkor velük hal majd a családi összetartás, az utódok nem tartják majd a kapcsolatot. Tatám erre azt mondta, hogy „Én ettől nem félek, mert nem erre nevelem én a gyermekeim, hanem családszeretetre, összetartásra, összetartozásra…” És amikor erről beszéltünk körbenéztem abban a kis konyhában: tizenkét ember ült ott, a két nevetve szaladgáló gyermekeim által már ott volt a negyedik generáció.  A negyedik generáció, aki Érmihályfalvára megy haza, mert az is „hazamenetel”. Ott abban a pillanatban láttam beigazolódni nagyapám szavait, mert nem szállt velük sírba a kapcsolat, valóban arra nevelt minket, hogy Érmihályfalván is otthon legyünk és mi bizony ott is otthon vagyunk!